Újra akarom kezdeni az életem... El akarom követni azokat a kis bűnöket, amelyekre mindig vágytam, de amelyekhez soha nem volt elég bátorságom. (...) Majd szerzek új barátokat, és megtanítom őket arra, hogy ha mernek őrültek lenni, akkor bölcsek is lesznek. Csak felejtsék el az illemszabályokat, és fedezzék fel az igazi énjüket, a legtitkosabb vágyaikat, keressék a kalandokat, és főleg ÉLJENEK!Minden nő egy lovagra vágyik valójában. Egy férfire, aki érezteti vele mindenkor, hogy Nő. Tudja, mikor meddig mehet el..tud rá figyelni, elhalmozza ajándékkal, és nem vadászik másokra. Csak Ő lesz az egyetlen aki kitölti számára a szürke mindennapok óráit, minden percben a gondolatait lefoglalja, és elviszi egy varázslatos világba, ahol tér és idő nélkül csak ketten léteznek. Van ilyen lovag? Létezik? Mert én még nem találtam egyet sem..eddig..Az vagyok, leszek számodra, amit kihozol belőlem. Ha akarod okos leszek, elmélyült, és gondolkodó. Ha akarod, a barátod leszek, megértő, őszinte, segítő. Ha akarod, a szeretőd leszek, szenvedélyes, szexis..a vadmacska... Erre vágytam, hogy (...) engem szeressenek, másként úgyis utolér a keserű csalódás. Ezért önkéntelenül felöltöttem az álarcot: gondold meg tízszer, mielőtt közelítesz! Lehetek hideg, mint a jéghegy, perzselő, akár a vulkán, belepusztulsz mindkettőbe, de élvezheted a langyos napfényt a közelemben, ha el tudom hinni neked, hogy megérdemled. Rettenetesen nehéz lesz téged elfelejteni. És még nem is tudom, hogy valaha rászánom-e magam. Már nem csillogtatod a szemem. Már csak monoton nyelem a kávét, a könnyek helyett. Már csak valami égi hatalom tudná megjósolni, hogy jelenleg merre tartasz. Vagy, hogy fájok-e neked.Ki vagyok én? Senki és semmi.Az üres lap a könyvben, a csend a dalok között, a hamis hang, az elrontott ecsetvonás, a kiradírozott vonalak, a mosódás a fényképen, a kimaradt jelenetek, a gazzal benőtt út, a félre égett cigi, a túl cukrozott kávé.Az ősz a kedvenc évszakom. Az ősz komoly, az ősz nyugodt. Olvasós, kötött pulcsis, színes. Friss levegős. Kályhába gyújtós. Barna, piros, sárga. Bakancsos. Elmélkedős. Filozofikus. Csendes. Az ősz a kedvenc évszakom.Néha nem szeretem a magányt,vagy a csendet.Olyankor túl sok időm van..Tudok gondolkodni..Nem szeretem ha eszembe jutnak, azok a dolgok amikért minden nap úgy teszek mintha semmi sem történt volna..amúgy ez a mindenem már régóta...a csend és a magány.Szeretek az esőben sétálni mert ilyenkor senki sem tudja hogy sírok.Legtitkosabb könnyeink sosem jutnak el szemünkig..azt hiszem, senki sem kerülheti el, hogy tanúja legyen annak, ahogy a számára legfontosabb dolgok egyik pillanatról a másikra eltűnnek az életéből. És itt most nemcsak emberekre gondolok, hanem az eszményeinkre és az álmainkra is: talán bírjuk egy napig, egy hétig, vagy akár néhány évig is, de végül mégis elveszítjük a harcot, mert eleve vesztésre vagyunk ítélve.Előfordult már veled, hogy nem volt kedved elaludni, álmokba merülni, mégis reggelig ébren is csak álmodni tudtál? És aztán mégis felkelt a nap, minden csendes. Még senki nem vette észre, hogy új nap kezdődött; Hogy lehet ezt elviselni egyedül? Olyan gyönyörű, ahogyan az éjszaka átengedi a világot a fénynek, és mégis csak sírni tudnék. Mindent csak elveszíteni tudtam, még azt is, ami sosem volt az enyém. Sose lesz. Ő mondta.. És.. ezen a reggelen is elveszett egy tegnap.. Minden nap.. Hogyan tudnám várni a holnapot? Ha ez a pár év is ilyen hosszú volt, amióta élek, mire tudnék még várni? Olyan könnyű volt.. Ő nem ígért semmit, mert nem tehette. Mégis elég volt egy pillantás, hogy elhiggyem, Ő sem akar elveszíteni.. És akkor már nem kellett megígérnem semmit, mert ettől a pillanattól kezdve nem számított senki más. És boldog voltam, ha egyáltalán adhattam valamit.. És már attól is a fellegekben jártam, ha nem csak gondolhattam rá, hanem a közelében is lehettem. Pedig.. ez volt a legtöbb.. És mégis.. önző vagyok. Üvölteni tudnék, hogy szükségem van rá.. El tudod képzelni, milyen érzés nap mint nap arra ébredni, hogy még mindig magányos vagy? És ha ez soha nem is volt másképp? Azt hittem, hogy hozzászoktam már.. De.. ha csak ránézhettem, el tudtam képzelni, hogy mindezt a rosszat örökre el tudom felejteni. Hogy van valaki, akinek vigyázhatom az álmát, és vele együtt örülhetünk annak, hogy élünk.. Akinek foghatom a kezét, megsimogathatom az arcát.. Akit átölelhetek, akivel nézhetem a naplementét, és akivel minden pillanat csak gyönyörű lehet.. De lassan közeledik a hajnal.. Lehet, hogy gyönyörű lesz, de úgy sem látnék belőle semmit a könnyeimtől.. Ő még biztos alszik.. Neki van kiről álmodnia.Ha gyakorolod az elképzelt létet, megérted majd, hogy a képzelt személy sokszor valódibb, mint az az ember, kinek teste van, és szíve dobog.Azért szenvedsz. Mert nem tudod, mi bánt. Ha az okát látod, megérted, és már nem is oly nagyon fáj. Szenvedésre vagyunk teremtve, nincsen olyan bánat, mely természetellenes és elviselhetetlen..Ha felébredsz ebből az illúzióból, és megérted, hogy a feketében benne van a fehér, az énben benne van a te, az életben a halál, vagy mondhatnám úgy is, hogy a halálban az élet, akkor nem éreznéd magad idegennek ebben a világban. Olyasvalakinek, aki a próbaidejét tölti itt, akit a szerencsés véletlen hozott ide, hanem elkezdenéd saját létezésedet mindennél fontosabbnak érezni.Vajon meddig tart ez még így? Talán egy napon, évek múlva - ha majd a fájdalom elviselhetővé csillapul - képes leszek visszanézni arra a néhány rövid hónapra, amely mindig is életem legboldogabb időszaka marad. És ha ez lehetséges, ha a fájdalom megenyhül valaha annyira, hogy erre képes legyek, akkor egészen biztosan hálás leszek majd neki, hogy ennyi időt is szánt rám. Többet, mint amennyit kívánhattam, többet, mint amennyit érdemeltem. Egy napon talán majd képes leszek így látni a dolgot. De mi van akkor, ha ez az üresség most már örökre itt marad? Ha a seb soha nem gyógyul be? Ha a sérülés tartós lesz és gyógyíthatatlan? Szorosan átkaroltam magam. Mintha soha nem ismertem volna, gondoltam kétségbeesve. Micsoda ostoba, lehetetlen ígéret! Ellophatta a róla készült képeimet, visszavehette az ajándékait, de soha nem teheti meg nem történtté azt, ami történt, nem érheti el, hogy minden úgy legyen, mint azelőtt, amikor még nem ismertem. Létezésének fizikai bizonyítékai számítottak legkevésbé ebben az egyenletben. Én változtam meg legbelül, szinte a felismerhetetlenségig.
